Női íráshasználat és kéziratos kultúra a hosszú 19. században, szerk. Török Zsuzsa
A kötet a nők 19. századi kéziratos kultúrában való részvételére fókuszálva mutatja be a ránk hagyott kéziratok kiemelt jelentőségét. A gyűjteményaz [ELTE HTK] Irodalomtudományi Kutatóintézete által 2021. október 21–22-én rendezett konferencia előadásainak tanulmányokká bővített változatait tartalmazza. A tanácskozáson tizenöt előadás hangzott el, a kötet ezek közül tízet közöl. A kiadvány azon az előfeltevésen alapszik, hogy a nyomtatás elterjedése és expanziója nem számolta fel a kéziratos kultúrát, hanem azzal párhuzamosan létezett, azonban a két médium eltérő kommunikációs lehetőségeket is rejt magában. Noha a tanulmányok által tárgyalt időszakban a kéziratos publikáció már nem olyan meghatározó, mint a korábbi évszázadokban, de jelenléte nem elhanyagolható a 19. században sem.
A tanácskozás célja az volt, hogy a korszak női íráshasználóira koncentrálva vizsgálja meg azt a kéziratosság azon rögzült és lassan változó gyakorlatait, amelyek a nyomtatási kultúra hátterében és a vele egy időben is tovább éltek. A kötetben található tanulmányok, melyek lehetőség szerint a kronológia elvét követik, az íráshasználatot tágabb kontextusban vizsgálják, és nemcsak szépirodalmi szövegekkel foglalkoznak, hanem az írás mindennapi életben betöltött egyéb szerepeit is megmutatják. Az írást tehát nem pusztán irodalmi tevékenységként, hanem társadalmi gyakorlatként értelmezi a kötet. A szerzőség fogalmának újragondolására is van lehetőség a kéziratok vizsgálatakor, hiszen ez nem a nyomtatott médiumok privilégiuma csupán. Több tanulmány szerint (Kucserka Zsófia, Domokos Mariann, Kapus Erika) a kézírás valami olyasmit közvetít, ami a nyomtatott szövegekből hiányzik: az alkotó valaha volt fizikális jelenlétét. A tipográfia révén szabványosított szövegekkel szemben másfajta figyelmet kíván a kézírás, mely megőrzésre és értékesítésre érdemes műalkotássá vált. A nők az ereklyeként felfogott kéziratok megőrzésében és hagyományozódásában is döntő szerepet játszottak. A kötet tematikusan rendezett tanulmányokból áll, amelyek különböző aspektusokból közelítik meg a női íráshasználat kérdését, így hasznos összefüggésben, de külön-külön is értelmezni az egyes írásokat.
Csörsz Rumen István nyitótanulmánya, mely a Nők a kéziratos hagyományban a 18–19. század fordulóján címet viseli, némileg túlnyúlik e kronológiai határokon, és hosszabb periódust vizsgál. A szerző alaptézise, hogy a női alanyi líra kialakulása még nem ment végbe a korszakban, így a diskurzív jelentése korlátozott. Ezért elemzésének fókusza nem a női szerzői pozíciókra irányul, hanem az úgynevezett „szöveggazdákra”, akik mediáló szerepkörben vesznek részt a szövegkultúrában. A Dávidné Soltári (1790–1791) című énekeskönyv estében nem tekinthetünk el attól, hogy bár női névhez kötődik, valójában férfiak alkották. Hasonlóan a „vénlánycsúfoló” verstípusokhoz, melyek markánsan nőellenes diskurzust képviselnek. A 19. század elején a női irodalmi hagyomány szűkkörű volt (legismertebb minden bizonnyal a költő Dukai Takách Judit), ez lehet az oka annak, hogy a szerző férfiak által írt regény idealizált nőalakját is e hagyományhoz számítja (Dugonics András Etelka című műve). Csörsz értelmezésében létezett egy „hosszú életű konstruált nőkultúra”, amely alapvetően férfi perspektívából formálódott. A női részvétel azonban nem elhanyagolható az alkotás során, hiszen a nők aktívan működtek közre a szövegek újrakontextualizálásában, például kéziratos versgyűjtemények összeállítása során. A szerző állítását, miszerint a kutatott időszakban a női kulturális hagyomány alakítói férfiak voltak, alátámasztja Domokos Mariann tanulmánya is, amely rámutat arra, hogy női név alatt publikált szakácskönyv valójában férfi szerzőhöz köthető.
Mészáros Gábor írása egy lokális példán, a Göcseji Helikon költői körén keresztül mutatja be, hogyan kapcsolódtak a hölgyek az irodalmi közösségekbe. Tudott dolog, hogy a kört Pálóczi Horváth Ádám hozta létre. Az ő felesége, Kazinczy Klára volt a négy költőnő egyike, akinek lehetősége adódott publikálásra, verse 1819-ben jelent meg nyomtatásban, férje verse után a Magyar Kurir hasábjain.
A konzervatív szemlélet tartósságát jól mutatja be Kucserka Zsófia A női Bildung elmélete és gyakorlata Kölcsey Antónia naplójában és Ábrányiné Katona Clementina publicisztikájában című tanulmánya. Az elemzésben anya és lánya van a középpontban, akik eltérő társadalmi és diskurzív pozícióban szólalnak meg, szöveghasználatuk során reprezentálva a 19. század női művelődés (Bildung) modelljeit. Ebben az időszakban megy végbe – Kucserka terminusával élve – „a női társadalmi szerepek nemzetiesítése” (65.), ami a női ideál újrakódolását jelentette. A 18. század végétől megváltozott az ideális női szereprepertoár, megjelentek a közjóért fáradozó honleányok és polgárnék a kegyes, istenes asszonyok helyén. Ez a nőtörténeti fordulat egybeesik az olvasástörténeti fordulattal. Kölcsey Antónia (Kölcsey Ferenc unokahúga) magas szintű neveltetésének köszönhetően olyan kulturális tőkére tett szert, amely szülőhelyére visszatérve csak kevéssé volt „hasznosítható”. A napló az olvasási forradalom korszakában íródott, ezért egyfajta kulturális lenyomatként is vizsgálható. Fontos megemlítenünk Kölcsey Ferenc álláspontját a női műveltséget illetően, aki elismeri annak szükségességét, de a nyilvánosságot kerülve a privát szférára korlátozza megjelenítését. Figyelembe veendő a korabeli genderdiskurzus kettőssége: az elvárt attribútum a műveltség, annak társadalmi hasznosítása (főleg a nők estében) viszont rendkívül szabályozott marad. Kölcsey Antónia lánya, Katona Clementina házassága révén, valamint az anyja és közte lévő generációváltás és a társadalmi változások nyomán már más kulturális közegben tudja alkalmazni intellektuális ambícióját. Ábrányi Kornél feleségeként a nyilvános diskurzustér aktív alakítójává válik. Több országos lapnál publikál, a nők oktatáshoz, tanuláshoz és választáshoz való jogáról is ír. Felhasználja anyja naplóját is, abból részleteket emel be saját publikációiba, így a privát kézirat – nyilvánossá válása miatt – a női emancipációt előremozdító mozgalom részévé válhat.
Domokos Mariann dolgozata felhívja a figyelmet egy kevéssé kutatott írástípusra, a 19. századi kéziratos ételreceptekre. Saját bevallása szerint problémafelvető szándék vezérelte, kíváncsi volt arra, hogy a konyhai receptek hogyan értelmezhetőek a szellemi kultúra lenyomataként, és hogy tudjuk beilleszteni azokat a történeti vizsgálódások sorába. Jókai Mór példáján keresztül látjuk, hogy az adott korszak diskurzusa a háztartási munkát a középosztály fenntartásának alapjaként értelmezi. A kéziratos szakácsfüzetek a női írásgyakorlat változatosságát mutatják meg, illeszkednek a hagyományos háziasszony-modellhez, de egyben túl is mutatnak rajta, teret nyitva más irodalmi műfajok felé. A szerző indoklása szerint ugyanis rövidesen új lehetőség nyílt meg e kéziratos receptgyűjtemények szerzői számára a publikált szakácskönyvek révén.
Kapus Erika Czóbel Minka 1914-es naplófeljegyzéseit elemzi, mely egyaránt tartalmaz történelmi vonatkozásokat és privát eseményeket. Az alkotó neme és társadalmi státusza nem elhanyagolható az első világháború idején, hiszen az ő hangján szólal meg az emberiség történetének egyik legmeghatározóbb eseménye, így engedve bepillantást a saját identitásának megteremtésébe is. Majthényi Flóra Szállnak e könyvből szép emlékeim című kéziratos verseskönyve 256 költeményt tartalmaz. Török Zsuzsa rámutat arra, hogy a korszak női szerzői hogyan egyensúlyoztak az „írott/nyomtatott és szóbeli” (152.) jelenlét biztosításával, céljuknak megfelelően használva azt. Majthényi a kapcsoskönyvében emlékeket gyűjtött össze önkifejezési céllal. Ez a nemrég feltárt (2019) kézirat rávilágít arra, hogy a női irodalmi hagyomány kutatása számtalan fehér foltot rejt még.
Lingvay Julianna Lövei Klára narratíváit állítja a középpontba tanulmányában, melyek egymást erősítve teremtenek alapot a lokális és a nemzeti identitás megalkotásához. Nyilvános emlékezései gyakran nosztalgiával telítettek, melyekben megjelenik egy rendszerezett énkép, ugyanakkor a konvencióknak megfelelni akarás is. Lövei a levelezésében a nemzeti emlékezet formálásában is aktív szerepet vállalt, eközben politikai nézeteinek is nyilvánosan hangot adott. Egymástól eltérő módon használta a sajtófórumokat, s egyszerre többféle stratégiát követett.
Somogyi Gréta tanulmánya az arisztokrata női szerepfelfogás sajátosságait vizsgálja Mikó Imre és Rhédey Mária levelezésén keresztül. A levelekből látszik, hogy a tradicionális feleségszerep mellett politikai kérésekben is autonóm álláspontot képvisel Rhédey; többek között Erdély és Magyarország uniójával kapcsolatban is kritikát fogalmaz meg. Az arisztokrata-főnemesi írásszokásra kapunk példát a levélváltások által, melynek keletkezése egy életmódbeli változásnak köszönhető. Az interakció célja nem az utókorra való hagyományozás volt, hanem az, hogy „egymással beszélgessenek” (192.). A vizsgálat arra is rámutat, hogy a mai napig hiányos ismeretekkel rendelkezünk az erdélyi nők társadalmi helyzetét és lehetőségeiket illetően.
Justh Zsigmond női levelezőtársain keresztül a 19. század végének női intellektuális jelenlétét és a szerepvállalás formáit vizsgálja Dede Franciska. Elemzése azt szemlélteti, hogy a női íráshasználat már túlmutat ekkor a privát szférán, és belép az irodalmi és társadalmi nyilvánosság terébe. Dede értelmezésében egy átmeneti korszakot látunk, melyben megjelennek a női önérvényesítés új formái, melyek még nem teljesen intézményesültek. A Wohl nővérek példája jól szemlélteti számunkra ezt a folyamatot, hiszen például Wohl Janka a kor normáihoz igazította tevékenységét és művelte az írást.
A kötet zárótanulmányában Fedeles-Czeferner Dóra Schwimmer Rózsa hagyatékán keresztül az egyenjogúsági törekvések dokumentumaira irányítja a figyelmet. Az elemzés révén láthatóvá válik az is, hogy miként változik Schwimmer levelezőpartnereinek köre; valamint a szerző, a téma vizsgálatát kitágítva, számos termékeny kutatási irányra mutat rá, ezzel is ösztönözve a további ehhez hasonló vizsgálatokat.
A Női íráshasználat és kéziratos kultúra a hosszú 19. században gondolatébresztő tanulmánygyűjtemény, amely megmutatja, hogy a nők nem passzív szereplői voltak a kultúrának, hanem aktív résztvevői még akkor is, ha nyilvánosságuk gyakran háttérbe szorult. A kötet értéke, hogy a kéziratosságot önálló jelenségként kezeli, nem csupán a nyomtatott kultúra előfutáraként tekint rá. Esettanulmányokból építkezik, egységes keretét a korszak és a kéziratos kultúra adja. Az egyes vizsgálatok felfedik a korábban rejtve maradt történeteket, további kérdések megfogalmazását lehetővé téve az olvasókban és a kutatókban egyaránt.
Női íráshasználat és kéziratos kultúra a hosszú 19. században, szerk. Török Zsuzsa, Reciti, Budapest, 2022, 288 l.
Hozzászólások